2012. január 4., szerda

Melyik a könnyebb szenvedni vagy boldognak lenni?

Szinte adná magát a válasz természetesen könnyebb boldognak lenni. Természetesnek gondoljuk, hogy könnyű. Akkor miért megy nekünk olyan nehezen? Miért érezzük, hogy egy-egy boldog pillanatért annyit kell küzdenünk és olyan kevés jut belőle az életünkbe? Akkor felteszem újra a kérdést melyik a könnyebb?
Szenvedni megtanultunk, boldognak lenni sajnos nem. Generációk óta azt látjuk mennyi áldozatot hoztak nagyszüleink, szüleink értünk és úgy érezzük nekünk is ezt kell tennünk, mert ez az élet. De valóban ez az élet?
Talán a lelkiismeretünk sem engedné meg, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Hogyan érezhetném jól magam, ha mások a jólétemért ekkora áldozatokat hoztak? Sok esetben ha lelkünk mélyére nézünk, azt találjuk bűntudattal engednénk meg magunknak a jólétet. Egy gyermek úgy érzi, semmi gondja. Aggodalommal figyeli szülei terheit és a maga kis módján igyekszik segíteni. Nem látunk olyan gyermeket, aki szenvedő szülei mellett megengedi magának a boldog, kiegyensúlyozott életet. Ilyenkor ő is ki akarja venni a részét, úgy érzi a boldogságot ő sem engedheti meg. És ha felnő, fáj és nehéz a szenvedés, de még mindig könnyebb, mint bűntudatban boldognak lennie. Azt látom, ha meg is engedhetnénk magunknak a boldogságot, akkor sem merjük Boldognak lenni veszélyes és nehezebb. Mi van ha a boldogságot megszokom és újra elveszik, az fáj, akkor inkább nem is akarom megismerni, biztosabb ha szenvedek, azzal nem vesztek.
Ha az ember a gyermekkorába néz és a saját lelkébe találhat emlékeket, amiket nem szeret, de ez már a múlt. Már felnőtt, itt él és ha a boldogságot nem engedi meg, akkor hiába akarja és tesz meg mindent, hogy a gyermeke az legyen, neki se megy. Ott a lelkiismeret. Miért pont én kapom ezt a boldogságot meg és ti ezért miért szenvedtek? Ha képesek vagyunk arra, hogy megértsük az áldozatnak nem a szenvedésünkkel, hanem a boldogságunkkal van értelme, akkor a boldogság nem lesz teher, akkor a boldogság  a könnyebb.

2012. január 2., hétfő

Mire gondol többet a gyógyulására vagy a betegségére?

Ez, egy egyszerű kérdés és a válasz is mindig gyorsan érkezik: természetesen a gyógyulásra. De ez valóban így van? 
Amikor a fájdalom vagy a betegség következményeitől való félelem (pl. munkahely elvesztés, rokkantság), leuralja minden pillanatunkat, nehéz a gyógyulásra gondolni; mert helyette egyből újra beugrik a fájdalom vagy a nem kívánt kimenetel lehetőségének képe. Ez kegyetlen, hogyan lehet ezek mellett gondolni egy boldog, egészséges jövőre? Nehezen. De ha nem próbáljuk meg, úgy járunk mint az a sofőr/ biciklista, aki amerre néz és fordítja a fejét, abba az irányba is fordítja a kormányt és okozza  önmagának is a problémát. Ezek a dolgok nem tudatosak. Pont ezért veszélyesek. Aki már járt így a közlekedésben az megtanulja, figyeljen az útra és ha véletlen másfele is néz rövid időre, a helyes irányt akkor is tartsa. Ezért nem mindegy, figyelmünk, gondolataink, melyik cél irányába mutatnak. A gyógyulás vagy a betegség felé? Fontos itt is összehangolni, hogy ne csak azt higgyük arra haladunk, hanem azt minden pillanatban tudatosan megerősítsük. Eleinte, bár mennyire is nehéz a kormányt megtartani, előbb-utóbb rutin munka lesz. Mindennek legnehezebb a kezdete.  
Ön melyik irányba figyel? És közben merre halad évek óta élete szekere?

2012. január 1., vasárnap

Megszabadultak a járókerettől a 90 év felettiek

A cikk, amit beemeltem a blog végére, a svédekről szól. Akár, szólhatna rólunk is. Már hallom is az érveket, miért nem rólunk írták ezt. Erre van, egy kegyetlenül-igaz mondás: kifogásokat kereshetünk, de az nem változtat a végeredményen. A 90 éves páciensek edzőjét idézi a cikk: "az időseknek szükségük van arra, hogy higgyenek a jövőben és új célokat tűzzenek ki maguknak". 
Ma azt látom a praxisomban, hogy az ötvenes korosztály többsége, teljesen lemond magáról. Már nem remélnek semmi jót és nem is terveznek a jövőt illetően. Ha terveznek, akkor is inkább a gyerekre vagy unokára gondolnak,  önzőnek tartanák ha saját magukra. A ami fáj, hogy ez az arány tolódik lefelé a fiatal korosztályok felé. Nincs jövő kép vagy ha van negatív és nem bíznak semmiben. Nehéz olyan embernek segíteni, aki magáról is lemond és  csak negatív jövőképe van.  Legtöbb eseteben ez ,a gyógyulás valódi akadálya.  Amit mi gyógyítók tudunk adni, az  egy pozitív jövőkép felé mutat: gyógyulás.  Ha valaki nem hiszi el, hogy jobb lehet még az élete, akkor nekünk kevés esélyt ad. Ilyen körülmények között nem lehetetlen, de sokkal nehezebb gyógyítani. Ismét csak hivatkozni tudok a cikkben idézett edzőre: "jó pszichés állapot ugyanolyan fontos, mint a jó kondíció". 
A tapasztalatom az, nagyon sok esetben, a gyógyulást az indítja be, hogy közösen felépítve  a beteggel elérjük, bízzon még abban, hogy változhat az élete. Fontos azoknak az érzelmi és más (pl. fizikai, mentális) akadályoknak a felmérése, amik gátolhatják őt egy pozitívabb jövőkép építésében. Praxisomban gyakran találkozom azzal, hogy nem a rosszul megválasztott torna vagy kezelések miatt nem javult évekig a beteg állapota, hanem azon, hogy már nem bízik pszichésen abban ,változhat az élete pozitív irányba. 
Sok esetben ennek felépítése sokkal több időt és törődést igényel, mint a fizikai kezelések. Ha ezt  a belső erőt sikerül kialakítanunk, akkor már minden könnyebben megy. Nem mondom, hogy egyszerű. Én is ebben a világban és ebben az országban élek, de meg kell találnunk azokat a forrásokat, ahol érezzük, van értelme és öröme az életünknek.
Ön, hogy tervezi hogyan éli le a további 20-30 évet? Ön saját magáról mennyire mondott le?
Van választása. Ha a pozitív változás irányában döntött induljon el  itt, ebben a világban és ebben az országban is.

http://www.origo.hu/egeszseg/20111219-megszabadultak-a-jarokerettol-a-90-ev-feletti-svedek.html