Mi a legújabb gyógymód a fájdalomra

avagy GYÓGYULNI és gyógyítani a KARÁCSONYI ŐRÜLETBEN a MELEG BOLYHOSOKKAL

Saját és mások tapasztalatai alapján is mondhatom másképp kell gyógyítani és figyelni az emberekre az adventi hetekben.

Más sokszor a pácienseknél a fájdalom kiváltó oka, mint év közben, a többi hónapban. A nyári szabadságot már régen elfelejtettük és a főnökünk is. Év végi hajtás van, stresszel, elvárásokkal, türelmetlenséggel, indulatokkal, ami megfeszíti az izmainkat! Ilyenkor a fokozottabb fizikai terhelés mellett (pl. órák a számítógép előtt, cipekedés), fokozottabb lelki terhelés is van (pl. megfelelni, szeretni, toleránsabbnak- jó embernek lenni). A két tényező feszültsége (testi-lelki) egymást oda vissza generálja! Az agy állítja be és irányítja az izmainkat. Ha az feszült, akkor az megjelenik az idegrendszerünkön keresztül az izmainkban. Az izmok feszesebbre állítódnak, majd görcsösek lesznek, romlik a keringésük, nem kapnak elég oxigén és vért, így lesavasodnak és végül nagyon nagyon fájnak. Ha fáj, még kevésbé tudunk megfelelni az év végi és ünnepi elvárásoknak. Ez a helyzetünket így tovább rontja!

Ha gyógyítunk ebben a hónapban még jobban oda kell figyelni a fizikai gyógyítás mellett az egyéb okokra. Ilyenkor érezzük azt, hogy jól jönne a csoda vagy valami varázslat, ami minden problémánkat megoldja! A mese ezt megadja! Így a borogatás és a krémek mellé a gyógyulást segítve, ajánlom mindenkinek a téli hidegben, nem csak ezekben a hetekben a meleg bolyhosokat!
Hogy mi ez az ÚJ GYÓGYMÓD megtalálod a honlapomon a legújabb blog beírásban
http://www.drzsiskabeata.hu/blog/2013/12/05/gyogyulni-es-gyogyitani-a-karacsonyi-oruletben

Napi bejegyzéseért még keresheted: https://www.facebook.com/gyogyulnijo

Melyik a könnyebb szenvedni vagy boldognak lenni?

Szinte adná magát a válasz természetesen könnyebb boldognak lenni. Természetesnek gondoljuk, hogy könnyű. Akkor miért megy nekünk olyan nehezen? Miért érezzük, hogy egy-egy boldog pillanatért annyit kell küzdenünk és olyan kevés jut belőle az életünkbe? Akkor felteszem újra a kérdést melyik a könnyebb?

Szenvedni megtanultunk, boldognak lenni sajnos nem. Generációk óta azt látjuk mennyi áldozatot hoztak nagyszüleink, szüleink értünk és úgy érezzük nekünk is ezt kell tennünk, mert ez az élet. De valóban ez az élet?

Talán a lelkiismeretünk sem engedné meg, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Hogyan érezhetném jól magam, ha mások a jólétemért ekkora áldozatokat hoztak? Sok esetben ha lelkünk mélyére nézünk, azt találjuk bűntudattal engednénk meg magunknak a jólétet. Egy gyermek úgy érzi, semmi gondja. Aggodalommal figyeli szülei terheit és a maga kis módján igyekszik segíteni. Nem látunk olyan gyermeket, aki szenvedő szülei mellett megengedi magának a boldog, kiegyensúlyozott életet. Ilyenkor ő is ki akarja venni a részét, úgy érzi a boldogságot ő sem engedheti meg. És ha felnő, fáj és nehéz a szenvedés, de még mindig könnyebb, mint bűntudatban boldognak lennie. Azt látom, ha meg is engedhetnénk magunknak a boldogságot, akkor sem merjük Boldognak lenni veszélyes és nehezebb. Mi van ha a boldogságot megszokom és újra elveszik, az fáj, akkor inkább nem is akarom megismerni, biztosabb ha szenvedek, azzal nem vesztek.

Ha az ember a gyermekkorába néz és a saját lelkébe találhat emlékeket, amiket nem szeret, de ez már a múlt. Már felnőtt, itt él és ha a boldogságot nem engedi meg, akkor hiába akarja és tesz meg mindent, hogy a gyermeke az legyen, neki se megy. Ott a lelkiismeret. Miért pont én kapom ezt a boldogságot meg és ti ezért miért szenvedtek? Ha képesek vagyunk arra, hogy megértsük az áldozatnak nem a szenvedésünkkel, hanem a boldogságunkkal van értelme, akkor a boldogság nem lesz teher, akkor a boldogság  a könnyebb.

Mire gondol többet a gyógyulására vagy a betegségére?

Ez, egy egyszerű kérdés és a válasz is mindig gyorsan érkezik: természetesen a gyógyulásra. De ez valóban így van? 

Amikor a fájdalom vagy a betegség következményeitől való félelem (pl. munkahely elvesztés, rokkantság), leuralja minden pillanatunkat, nehéz a gyógyulásra gondolni; mert helyette egyből újra beugrik a fájdalom vagy a nem kívánt kimenetel lehetőségének képe. Ez kegyetlen, hogyan lehet ezek mellett gondolni egy boldog, egészséges jövőre? Nehezen. De ha nem próbáljuk meg, úgy járunk mint az a sofőr/ biciklista, aki amerre néz és fordítja a fejét, abba az irányba is fordítja a kormányt és okozza  önmagának is a problémát. Ezek a dolgok nem tudatosak. Pont ezért veszélyesek. Aki már járt így a közlekedésben az megtanulja, figyeljen az útra és ha véletlen másfele is néz rövid időre, a helyes irányt akkor is tartsa. Ezért nem mindegy, figyelmünk, gondolataink, melyik cél irányába mutatnak. A gyógyulás vagy a betegség felé? Fontos itt is összehangolni, hogy ne csak azt higgyük arra haladunk, hanem azt minden pillanatban tudatosan megerősítsük. Eleinte, bár mennyire is nehéz a kormányt megtartani, előbb-utóbb rutin munka lesz. Mindennek legnehezebb a kezdete.  

Ön melyik irányba figyel? És közben merre halad évek óta élete szekere?

Megszabadultak a járókerettől a 90 év felettiek

A cikk, amit beemeltem a blog végére, a svédekről szól. Akár, szólhatna rólunk is. Már hallom is az érveket, miért nem rólunk írták ezt. Erre van, egy kegyetlenül-igaz mondás: kifogásokat kereshetünk, de az nem változtat a végeredményen. A 90 éves páciensek edzőjét idézi a cikk: "az időseknek szükségük van arra, hogy higgyenek a jövőben és új célokat tűzzenek ki maguknak". 

Ma azt látom a praxisomban, hogy az ötvenes korosztály többsége, teljesen lemond magáról. Már nem remélnek semmi jót és nem is terveznek a jövőt illetően. Ha terveznek, akkor is inkább a gyerekre vagy unokára gondolnak,  önzőnek tartanák ha saját magukra. A ami fáj, hogy ez az arány tolódik lefelé a fiatal korosztályok felé. Nincs jövő kép vagy ha van negatív és nem bíznak semmiben. Nehéz olyan embernek segíteni, aki magáról is lemond és  csak negatív jövőképe van.  Legtöbb eseteben ez ,a gyógyulás valódi akadálya.  Amit mi gyógyítók tudunk adni, az  egy pozitív jövőkép felé mutat: gyógyulás.  Ha valaki nem hiszi el, hogy jobb lehet még az élete, akkor nekünk kevés esélyt ad. Ilyen körülmények között nem lehetetlen, de sokkal nehezebb gyógyítani. Ismét csak hivatkozni tudok a cikkben idézett edzőre: "jó pszichés állapot ugyanolyan fontos, mint a jó kondíció". 

A tapasztalatom az, nagyon sok esetben, a gyógyulást az indítja be, hogy közösen felépítve  a beteggel elérjük, bízzon még abban, hogy változhat az élete. Fontos azoknak az érzelmi és más (pl. fizikai, mentális) akadályoknak a felmérése, amik gátolhatják őt egy pozitívabb jövőkép építésében. Praxisomban gyakran találkozom azzal, hogy nem a rosszul megválasztott torna vagy kezelések miatt nem javult évekig a beteg állapota, hanem azon, hogy már nem bízik pszichésen abban ,változhat az élete pozitív irányba. 

Sok esetben ennek felépítése sokkal több időt és törődést igényel, mint a fizikai kezelések. Ha ezt  a belső erőt sikerül kialakítanunk, akkor már minden könnyebben megy. Nem mondom, hogy egyszerű. Én is ebben a világban és ebben az országban élek, de meg kell találnunk azokat a forrásokat, ahol érezzük, van értelme és öröme az életünknek.

Ön, hogy tervezi hogyan éli le a további 20-30 évet? Ön saját magáról mennyire mondott le?

Van választása. Ha a pozitív változás irányában döntött induljon el  itt, ebben a világban és ebben az országban is.

http://www.origo.hu/egeszseg/20111219-megszabadultak-a-jarokerettol-a-90-ev-feletti-svedek.html

Miért félünk a fájdalomtól?

Mert kiszámíthatatlan. Nem tudjuk mikor jön, mennyire lesz nagy a mértéke, meddig tart és mikor megy? Csupa-csupa bizonytalanság, amit nem irányíthatunk, pedig az életünk sok területén megszoktuk irányíthatunk. Ez a folyamat évezzredek óta ugyan úgy ott van az életünkben, mint a halál vagy a születés. űrkorsza ide vagy oda ez a mai napig is ugyanúgy meggyötör minket, mint dédszüleinket vagy azok őseit. Amit furcsaságként élek meg, hogy amíg őseink az első pillanat óta próbálkoztak valami megoldással addig a betegeim 3 hetet vagy többet is várnak míg segítségért fordulnak. Mintha szeretnének félni vagy szenvedni. Mikor megkérdezem próbálkozott-e valamivel talán a tabletták, krémek jutnak eszükbe. A furcsa számomra, hogy meg sem tapogatják az adott testrészt, hogy az okot megkeressék. Elfelejtik a borogatást, hideget- meleget, jegelést, pihenést, törődést, mintha ezek az évszázadok óta működő dolgok mostanában korszerűtlenek lennének, pedig ugyanúgy sokat érnek. Az látom elfelejtenek az emberek magukra figyelni és a kis problémák esetén magukon segíteni. Csak a nagyot veszik észre és vagy megijednek és futnak segítségért vagy a még nagyobb bajtól félve nem mennek senkihez.

Félünk a bizonytalantól. Pedig nem kellene bizonytalanságban élnünk. Ha ismerjük a testünk, figyelünk a jelzéseire, könnyen tudunk segítséget is kérni. Ha kérünk, egy diagnózis átmenetileg megnyugtathat, de attól még a fájdalom nem tűnik el. Fontos a fájdalom kialakulásának megértése, de még ez sem segít, csak az ha teszünk is ellene. Fontos, hogy ez ne a fájdalom gyógyszerekkel történő elnyomása legyen csak.  Ha megtanuljuk szakembertől, hogyan használjuk helyesen a testünket és ha bajban van hogyan segíthetünk  a problémánkon akkor haladunk a legtökéletesebb megoldás felé. Fontos, hogy ismerjük önmagunkat és a testünket.

Évek óta fájdalommal küszködő pácienseknél vannak estek amikor nem elég csak a fizikai megoldás. Fontos hogy megszüntessük lelki úton is a fájdalomtól való félelmet. A fájdalom és az attól való félelem beépül a tudatunkba. Ha hirtelen vesszük el, az okozhat egy űrt. Ha ezt nem vesszük figyelembe sok esetben a helyére újabb tünetek jöhetnek. A megfelelő lelki támogatás mellett a fájdalomtól való félelem helyét  fokozatosan a jóllét, nyugalom és egészség tölti ki. 

Fontos megérteni, hogy a test és lélek egy. Ép testben ép lélek, a kettő kéz a kézben megy. Ha jól bánunk a testünkkel és belül is magabiztosak, nyugodtak vagyunk kevesebb baj ér el és a ránk váró kihívásokkal is könnyen bírkózunk meg.

Örököltük???

Manapság nagyon divatos lett mindent a génekkel magyarázni és talán könnyebb is. Miért is? 

Sokszor hallom a betegektől: már a nagyanyámnak vagy az apámnak is fájt és ő is ugyanígy nézett ki, járt, állt, tartotta magát. Van a génekben valami, de ott van az a rész is amit nem gondolunk végig. Egy gyermek hogyan tanul meg ülni, állni, járni, mozogni? Hát úgy hogy megfigyeli és leutánozza a környezetét. Mindig az az ember a példaképe, aki akkor piciként úgy érzi neki fontos lehet. Így tanulunk meg mindent. Lemásoljuk, leutánozzuk és felnőtt korra automatikusan végezzük. Amit senki, soha nem tanult meg, hogyan kell ülni, állni, járni helyesen. Ezt,  amikor a rossz használat mellett fájni kezd, csak szakember vezetése mellett tanulhatjuk meg. Könnyebb azt mondani örököltem, mint azt hogy rosszul tanultam meg. Abban hogy a rossz mintákat átírjuk, munka van. Ezt a tényt valaki elfogadja, valaki nem. Felmenthetjük magunkat, de mennyire érdemes? Ha valakinek 30-40-50 évesen vannak panaszai rossz használat mellett, akkor annak újra lesz. Egy kis tablettától miért változna a helyzet?

Ha belegondolunk él még 20-30-40 évet , ha most ez van, később mi lesz? Most 1 évben csak egyszer fáj. Később félévente, 2 havonta, majd állandó lesz. Nem jobb lenne akkor foglalkozni a dolgokkal amikor még nem súlyos a helyzet? A profit pedig, ha valaki megtanulja a helyes mintát, az ízületek nem kopnak el és nem fájnak. Aki megtanulja, már a helyes mintát fogja otthon is példaként tovább adni. Ez egy hosszú távú befektetés, de érdemes rajta elgondolkodni.

Lehetek még boldog a testemben?

Azt látom, azok a betegek, akik éveket óta fájdalmakkal küszködnek csak eljönnek, de nem nagyon bíznak semmiben. Csodát várnak vagy remélnek, ami van, csak nem úgy ahogyan elképzelték. 

Az első fontos kérdés amit el kell döntenie egy betegnek, bízik-e a testében? Hisz-e abban, hogy még nyújthat valami újat, valami mást is a teste mint a fájdalom vagy a szenvedés? Tud-e újra úgy élni a testével, hogy higgyen  és bízzon benne? Ezek a kérdések azért fontosak, mert ha ez a kapcsolat nem működik a testével, akkor nehezen haladunk a kezelésekkel, hiszen ott egy tudat alatti program: ez már nem lehetséges. Ha ezt a kérdést jól körbejártuk akkor érdemes csak újra neki kezdeni bármilyen terápiás módszernek. Csodák vannak, csak azokban is hinni kell. Fontos, hogy egy jól felépített gyógytorna és kezelések mellett is erre mindig vissza térjünk. Megnézzük együtt, hogyan változik ez a kapcsolat a kezelések alatt. Miért fontos ez? A gyógyulás nem egy folyamatos siker történet. Van javulás, utána viszont egy olyan szakasz következhet, amikor nincs változás vagy esetleg átmeneti visszaesés is felléphet. Ilyenkor a szervezet erőt gyűjt a következő javulási szinthez. Ezt az időszakot csak türelemmel, kitartással és lelki támogatással lehet csak végig csinálni. Sokan itt szokták feladni és ezért nem haladnak sohasem tovább egy elért eredménynél. Ön mennyire hisz még Önmagában és a testében? Ön hányszor volt már egyedül és hányszor adta fel? 

Érdemes a mai naptól másképp gondolkodnia és másképp nézni a lehetőségekre és élni is ezekkel a lehetőségekkel. Nézzen másképp Önmagára és a testére!